… mert a szerkesztő is anya
A szerkesztő blogja: Versekről és emlékezetről…
Az iskolában sokféle tudást tömnek a fejünkbe, ezek jelentős részét szóról szóra megtanulandó memoriterként – mondhatni magolásként. Ide tartoznak például a versek is. A versek, melyek jelentős része eltűnik a feledés homályában, míg mások örökre beleégnek az agyunkba.
Az iskolában sokféle tudást tömnek a fejünkbe, ezek jelentős részét szóról szóra megtanulandó memoriterként – mondhatni magolásként. Ide tartoznak például a versek is. A versek, melyek jelentős része eltűnik a feledés homályában, míg mások örökre beleégnek az agyunkba.
„Nem miért, hanem mit” – mondom automatikusan, fel sem nézve abból, amit éppen csinálok. A lányom éppen egy Csokonai-verset próbál memorizálni mellettem. „Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz még most is belém?” – mondom magamban én is vele együtt dallamos sorokat. Elejétől a végéig, hibátlanul. Mármint én hibátlanul, az ő nyelve még megbotlik itt-ott gyakorlás közben. Sebaj, pár évtized múlva már hibátlanul megy neki is. Vagy nem is tudom. Ugyanennyire esélyes az is, hogy még arra sem fog emlékezni, hogy volt egyszer egy Lilla, akihez egy költő verseket írt, méghozzá csodaszépeket.
Annyi mindent megtanulunk memoriterként az iskolában az évek során. Verseket, prózarészleteket, fizikai szabályokat, történelmi évszámokat és biológiai definíciókat – nem is szólva a test ezernyi izmáról, lefutás, eredés, tapadás, működés, érellátás és beidegzés szerint az anatómiaszigorlatra. Aztán ezek jelentős része ahogy jött, úgy megy is, míg mások örökre megmaradnak a fejünkben, legyenek azok bármilyen hosszúak. Mitől függ, hogy melyik megy és melyik marad, nem tudom. De az biztos, hogy vannak versek, amiből elég egy töredék fél mondat a reggeli készülődés közben ahhoz, hogy az egész vers estig ott motoszkáljon a fejemben elejétől a végéig. Mint amikor az első kávé kortyolgatása közben a fülemben ragad egy dallam, aztán egész nap azt dúdolom. Radnóti, Arany, Petőfi…
„Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…”
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
