...mert a szerkesztő is anya
Árvízről, pénzről, segítségről és újrakezdésről…
Hallgatom a híreket egyre emelkedő vízszintről, vízben álló, összedőlt házakról, életek munkájáról, mely egy pillanat alatt válik semmivé... a tudósításokat nézve és hallgatva eszembe jut egy negyven évvel ezelőtti tavasz, amikor…
…hetekig csak órákra láttam az édesapámat, amikor hazaugrott ruhát váltani, enni valamit, és ledőlt néhány órára aludni, aztán már fordult is vissza. Szülővárosom, Szeged környékén dolgozott a gátakon, rakta a homokzsákokat, hogy ne ismétlődhessen meg az, ami 1879-ben már megtörtént, amikor a Tisza a földdel tette egyenlővé a várost. A mostani borsodi képeket nézve elsárgult újságokat lapozgatok. A szegediek kedvelt napilapja, a Délmagyarország így írt a kritikus napokról-hetekről május 22-én: „A belvárosban húzódó kő mellvéd meglehetősen öreg és gyenge, ezért máris megerősítő munkálatokat végeztek rajta. Homokzsákokkal támasztották meg és fóliával szigetelték. Tegnap egy második védővonal kialakítása is elkezdődött: fóliaborításos ellennyomó medencét építenek ki a Móra-parkban, a védfal hosszában.” A gátakon dolgozó rengeteg ember erőfeszítése akkor nem bizonyult hiábavalónak, hiszen néhány nappal később már így tudósított a napilap: „Szegednél a Maros okozta a legtöbb zavart, de most már megnyugvóban van, ha nem is ígér nagyon gyors visszahúzódást. Szeged megmenekült.”
Hallgatom a híreket egyre emelkedő vízszintről, vízben álló, összedőlt házakról, életek munkájáról, mely egy pillanat alatt válik semmivé… a tudósításokat nézve és hallgatva előbb hiányérzetem támad, ami aztán értetlenségbe, majd felháborodásba csap át. Tudom persze, hogy pénzzel nem lehet visszavásárolni egy élet munkáját, képeket és emlékeket, de segíthet újrakezdeni.
És tapasztalataim szerint az emberek igenis szeretnek segíteni, csak előbb nekik kell segítséget kapniuk ahhoz, hogyan tegyék. És persze naiv sem vagyok, azt is tudom, hogy többségünk szereti ezt (is) a legegyszerűbben és leggyorsabban letudni. Utánajárás és csekktöltögetés nélkül, csak egy telefonhívással. Tudják ezt mások is, ezért is találták ki a Nemzeti Segélyvonalat, ahol elég egy négyjegyű számot (1752) tárcsázni, és máris egy icipicit mi is hozzátehetünk az újrakezdéshez. Az együttérzőnek és segítőkésznek szánt hírek és riportok előtt-alatt-után azonban soha egyetlen szó sem esik a segítség eme módjáról. Pedig ezzel kellene kezdődnie és befejeződnie minden árvízi tudósításnak. Miért van az, hogy csak akkor folynak a csapból is bizonyos telefonszámok, ha arra kell rávenni a nagyérdeműt, hogy valóságshow-k kétes egzisztenciájú szereplőire vagy tehetségkutató vetélkedők sokszor erősen megkérdőjelezhető értékű produkcióira szavazzon?
Szóval akkor még egyszer: Nemzeti Segélyvonal 1752.
A negyven évvel ezelőtti tavaszból csak egy kis piros doboz maradt meg, benne fehér selyempárnán egy emlékérem: „Árvízvédelemért”. No meg az érzés, milyen rettegni a bizonytalantól, attól, hogy egy pillanat alatt minden odaveszhet…
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
(A fotó a szegedi Somogyi-könyvtár helytörténeti gyűjteményéből származik.)
