...mert a szerkesztő is anya
Elengedésről, testvérekről és kitaposott útról...
Sokszor sok okosságot olvastam már arról, hogy első gyereknek könnyebb-e lenni vagy kistestvérnek. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy hányadik gyerek szülőjének könnyebb lenni. Az én véleményem határozott és egyértelmű: a második gyerekkel sokkal könnyebb a dolgunk.
Lehetne itt számtalan szempontot felsorolni, miért van ez így, én most csak egyet emelek ki: a nagyobb gyerek mindig bizalomra tanít, arra, hogy merjük elhinni, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor egyedül közlekedhet az iskolába-iskolából, részt vehet az első hosszabb táborozáson vagy akár este is elmehet bulizni a barátokkal – és ebből nem következik egyenesen bármiféle tragédia, nem kerül automatikusan pedofilok karmai közé, a Föld nem kezd visszafelé forogni, és Nap is rendesen felkel és annak rendje és módja szerint le is nyugszik másnap is.
A nagyobb testvérrel szerzett tapasztalat éppen arra jó, hogy ez az „előbb-utóbb” már a második gyereknél egyre inkább az „előbb” felé tolódjon el. Mert mi történik, amikor még mi is csak tanulgatjuk a szülőséget? Bár a szívünk mélyén magunk is tudjuk, hogy kellően érett már elsőszülöttünk arra, hogy picit lazítsunk a keze szorításán, és ő is egyre inkább igényli, sőt követeli ezt, azért még – mindenféle külső körülményre hivatkozva – újabb és újabb hónapokkal toldjuk meg azt az időpontot, amikor végre valóban egyedül indulhat majd el reggel az iskolába. Ráadásul sokszor végül nem is minden befolyástól mentes döntés eredményeként, hanem csak azért, mert beütött a krach: a mosógép elromlott, a szennyes feltartóztathatatlanul kezdi elborítani a fürdőszobát, a szerelő pedig most és csakis most tud időt szakítani ránk (lásd még: „ja, asszonyom, ha önnek nem fontos, én jöhetek éppen három hét múlva is”); gyermekeink apja a világ másik felén ügyködik a tudomány felvirágoztatásán és az emberiség megmentésén; a nagymama pedig éppen Hévízfürdőn áztatja fájós tagjait. Legyünk őszinték, egy ilyen végső lökés nélkül általában nemigen szánjuk rá magunkat (egy „na, jó, próbáljuk meg” lemondó és aggodalmas sóhaj kíséretében) arra, hogy a legnagyobb gyereket végre-valahára egyedül indítsuk útnak reggel. És ugyanez történik a különórákkal, a délutáni könyvtárral, később a bulikkal és a nyaralásokkal is – nehezen, de elhisszük végre, hogy nem kell örökké a gyerek sarkában lennünk, hiszen nélkülünk is boldogul, és egy bizonyos életkor után például nem jelent – mert nem jelenthet – számára problémát, hogy egyedül is gond nélkül eljusson A-ból B-be.
A második gyereknél már sokkal könnyebb a helyzet, hiszen az első gyerek már „kitaposta az utat”, megtanított minket bízni bennük – és persze nem utolsó szempont az sem, hogy némi rábeszélés árán maga is hajlandó részt venni a kistesó terelgetésében és navigálásában. Ezért van az, hogy nálunk a kisebbik már egy-két évvel fiatalabbként hozzájutott mindazokhoz a „kiváltságokhoz” (legyen az önálló közlekedés joga vagy a junior bankszámla birtoklása), amihez a nővére csak néhány évvel idősebben – ezzel újabb táptalajt adva a testvérek közötti örökös vitáknak, és persze újabb megdönthetetlen bizonyítékát nyújtva az idősebbnek azzal kapcsolatban, hogy a „kicsivel” mindig kivételezünk, neki mindig többet – és korábban – szabad. Pedig csak annyi történt, hogy mi is tanultunk az elsőszülöttünktől valamit.
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
