...mert a szerkesztő is anya
A szerkesztő blogja: Vízről és szomjúságról…
Bár a hőmérőre vagy a csapadékmérőre nézve nem úgy tűnik, de nyár van. Hellyel-közzel, nagy hézagokkal ugyan, de itt a nyár. Ezzel együtt csúcsszezonja van bárminek, ami szomjoltásra alkalmas.
De a víz népszerűsége töretlen, sőt mostanában mintha divatja is lenne annak, ki milyen vizet iszik. Ami származhat üvegből, közönséges vagy sportpalackból, esetleg dobozból vagy adagoló automatából. Vesszük, fizetjük, cipeljük, isszuk, aztán ami maradt belőle, azt kidobjuk. Jó esetben szelektív hulladékként, rosszabbik esetben csak úgy, egyszerűen a krumplihéj és a tegnapi újság mellé a kukába. Pedig van egyszerűbb módja is a dolognak, de úgy tűnik, ez mostanában egyre kevésbé számít trendinek: nem cipeljük, csak megtekerjük, isszuk, aztán elmossuk. Igaz, fizetni ezért is kell. Igen-igen, a jó öreg vízcsapról van szó, bár sokunknak mostanában csak mosakodás vagy mosás közben jut eszünkbe, bizony a csapból is víz folyik.
A vízcsap mint örök vízforrás ötletével egyébként családon belül sem vagyok túlságosan népszerű. Egy tipikus párbeszéd a lányaimmal: Szomjas vagyok, milyen innivaló van itthon? Kóla, gyümölcslé, ásványvíz nincs, nyisd meg a csapot, ha szomjas vagy. Ja (és itt elengedhetetlen dramaturgiai elem a hangsúlyozottan elégedetlen grimasz), akkor inkább nem is vagyok szomjas.
A budapesti víz ráadásul még nagyon jó minőségű és ízű is. Erről magam is nap mint nap meggyőződöm, de néhány évvel ezelőtt a gellérthegyi víztározóban tett kirándulás alkalmával is hallottam valakitől, aki nálam sokkal illetékesebb a kérdés eldöntésében. Érdekességként azt is elmesélte, hogy valamelyik cég éppen a tározóból származó vizet palackozza. Amit nyilván boldogan vesznek, fizetnek, cipelnek és isznak olyanok is, akik a budapesti csapvízről meggyőződéssel állítják, hogy ihatatlan. Mert mintha elfelejtettük volna, hogy a víz mostanában már eredetileg a csapból jön.
Vagy hogy ne menjünk messze a víztől, itt van például a tea. Van belőle ezerféle, kezdve az ízesített, színesített, szagosított gyümölcs- és egyéb teáktól a zöld teán át a bioteákig minden. A minap például én is egy pillanatra zavarba jöttem, amikor egy megbeszélés alkalmából igen kedves házigazdánk megkérdezte, milyen teát innék. Hát milyet, én az olyan közönséges „tea”-teát szeretem pici tejjel, amit hogy is hívnak? Ja, igen, megvan, fekete teát kérnék. Fekete teát? Háááát… fekete teánk az nincs. A rekeszes fadobozban ízlésesen elrendezve ott sorakozott ezerféle gyümölcstea és a mostanában egyre divatosabb – és egyébként valóban egészséges – zöld tea, sőt még bioteát is választhattam volna (vajon mitől bio, és egyáltalán honnan tudjuk, hogy valóban bio-e a messziről jött zöld tea...). De minden teák ősanyja, a fekete tea bizony méltatlanul hiányzott belőle. És mivel némi keresgélés után sem sikerült egyetlen árva feketeteás tasakot sem fellelni, maradt a zöld tea, aminek – mindenféle kedvező hatás és divat ide vagy oda – továbbra sem leszek nagy rajongója. De az legalább csapvízből készült. Legalábbis remélem.
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
Következő bejegyzés
