...mert a szerkesztő is anya
Reggelekről, buszmenetrendről és felnőttségről…
A reggelek mindig egyformán zajlanak nálunk. Kezdődik egy nyugodt félórával, ami csak az enyém, amikor egy kávé mellett átfutom a postámat és végiggondolom az előttem álló napot. Még senki nem kér vagy kérdez tőlem semmit...
...még senkinek a problémáját nem kell haladéktalanul megoldanom. Aminek a megoldására persze csak én vagyok alkalmas. Aztán két egyforma tízórai csomagot teszek a két egyforma kakaós bögre mellé az ebédlőasztalra. A dolog kényelmes része ezzel nagyjából le is zárul, a gyerekek ugyanis szemmel láthatóan nem a békés és csendes reggeli készülődés hívei, sőt éppen ellenkezőleg. Nem baj, megszoktam…
Ehhez pedig hozzá tartozik az is, hogy csak és kizárólag azzal a busszal lehet iskolába menni, amivel még éppen nem késik el. Járatkimaradás, forgalmi dugó? Ezeken a problémákon mindig is elegánsan átléptünk, mióta világ a világ és iskola az iskola, amit soha nem tudtam megszokni. Leosztottuk a szerepeket is: én izgulok amiatt, hogy el fog késni, ő tökéletesen biztos abban, hogy nem fog elkésni, következésképpen egyáltalán nem idegesíti magát ilyen apróságokon. Jaaaj, anyaaa, úgysem késem el… Olyannyira, hogy – hat év alatt szorgalmasan, nap mint nap csiszolva technikát – eljutottunk odáig („sajnos” közel az iskola), hogy olyan rövidre szabja a rendelkezésére álló időt, ami alatt az én szememmel nézve minden rendkívüli közlekedési bonyodalom nélkül is fizikai lehetetlenség a becsöngetésig eljutni az iskolába. De mondom, ő nem idegesíti magát, és eddig – állítólag – még egyetlen egyszer sem késett el a hat év alatt.
A mai reggel viszont egészen más volt, mint az eddigiek. Ez leginkább abból látszott, hogy most – hat év óta először – időben elkészült, és már olyan korán útra készen toporgott az ajtónál, hogy akár gyalog is kényelmesen beérjen élete első nagy próbatételére. Hát, mégiscsak felnőtt – csukom be utána nagyot sóhajtva az előszobaajtót. Nem baj, egyszer majd biztosan ezt is megszokom…
Aztán eszembe jut, hogy a reggel többi része végül is pontosan ugyanolyan zajosan zajlott, mint az előző sok száz reggel – álmos morgással, testvérek közötti örökös vitatkozással, dugig tömött szekrény előtti tépelődéssel. És akkor megnyugszom: egy darabig – szerencsére – még az én szeleburdi kislányom marad. Még akkor is, ha hamarosan hivatalos, pecsétes papír lesz a kezében arról, hogy egyszer s mindenkorra „megérett”.
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
