Távollétről, pótcselekvésről és vásárlásról…
Mi szükségeltetik ahhoz, hogy a gyerekünk legyen a „leggazdagabb” kamasz? Kell hozzá többek között két autó, ugyanennyi motorkerékpár, önálló lakrész a családi rezidencia mellett, többmilliós születésnapi parti, három laptop és még nagyon sok minden más is.
Legalábbis egy cikk szerint, amit még tavaly olvastam egy brit bulvárlapban. Eszerint a 17 éves Jordan Smith jó eséllyel pályázhatna a „Leggazdagabb brit kamasz” irigylésreméltó (?) címére. Bár az imént felsoroltak csak töredékét képezik a „vagyonának”, édesanyja újabb és újabb dolgokon töri a fejét, amit még szeretne megvásárolni a fiának. Az anya ugyan határozottan állítja, hogy pótcselekvésről szó sincs, én azért egészen biztos vagyok benne, hogy valami hiányérzetet próbál ellensúlyozni vele.
Miről jutott mindez eszembe, és honnan vagyok ebben olyan biztos? Onnan, hogy nálam is előjönnek ilyen pótcselekvések. Szerencsére kizárólag csak arra az időre, amikor hosszabb időt vagyok kénytelen a gyerekeim nélkül tölteni. Ilyenkor ugyanis vásárolok. Természetesen nekik… és ez még akkor is így van, ha eredetileg azzal a határozott szándékkal lépek az üzletbe, hogy végre meglepem magam valamivel. Ugye, minden anyának ismerős a helyzet?
De lássuk először, mi történik normális körülmények között, ha a lányaim valami újabb dologgal – legtöbbször ruhával – kapcsolatban igyekeznek meggyőzni engem arról, hogy na, enélkül aztán egy percig sem lehet tovább élni – vagy lehet ugyan, de nem érdemes: „Ugye nem gondolod, hogy feltétlenül meg kell vennünk a sokadik felsőt is? Nem, felesleges dolgot akkor sem veszünk, ha most ellenállhatatlanul olcsó, különben is annyi ruhád van, hogy nem fér a szekrényedbe… nem, édesem, számomra nem elég nyomós érv az sem, hogy pont ilyen még nincsen… mert igen, az üzletek mindig is tele lesznek olyan felsőkkel, nadrágokkal, szoknyákkal, kabátokkal és cipőkkel, amilyened még pont nincsen, a ruhatervezők fantáziája ugyanis kifogyhatatlan...”
Mondom, ez a szokásos forgatókönyv. De mi történik akkor, ha egy-két-három hétig nélkülöznöm kell a közös mindennapok ezernyi apróságát, amelyeket hajlamos vagyok olyan természetesnek venni, amikor vannak, és amelyek olyan hamar hiányozni kezdenek, amikor nincsenek? Hát igen, olyankor „pótcselekszem”, vagyis például telefonálok. És igen, vásárolok is. Mégpedig úgy, hogy válogatás közben még véletlenül sem leltározom a fejemben a két lányszoba ruhásszekrényének tartalmát, hogy akkor ez most szükséges vagy szükségtelen? Így aztán simán bekerül a kosárba a harmadik divatos felső is. Mert elképzelem, hogy milyen jól néznek ki benne, és mennyire örülnek majd neki… mert az ára sem vészes… és mert pont ilyen felsőjük még tényleg nincsen.
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
