…mert a szerkesztő is anya
Uszodáról, vízről, úszásról és odafigyelésről…
Este hat óra van. Az uszodában zajlik az élet. A szélső sávban kis tökmagok róják nagy komolyan a hosszakat, faltól falig, oda-vissza, oda-vissza. Mindenki, egy ötéves forma, kicsit duci kisfiút kivéve. Neki ugyanis esze ágában sincs...
...követni az edző szerepét betöltő fiatal lány utasításait, ehelyett a pályákat elválasztó kötélbe csimpaszkodva keresi a szemkontaktust mindenkivel, aki kétméteres sugarú körön belül a közelébe keveredik. Ez jobbára sikerül is, hiszen a szomszéd sávban vízitornázó fiatal és khmmm… nem annyira fiatal hölgyek hálás publikumnak bizonyulnak.
A parton toporgó anya természetesen nem nézi jó szemmel kisfia „udvarlását”, ehelyett egyre fokozódó türelmetlenséggel és hangerővel próbálja jobb belátásra bírni lazsáló gyermekét. A kívülálló számára azonban úgy tűnik, a kisfiú szelektív süketségben szenved, hiszen azon kívül, hogy huncutul visszamosolyog az anyjára, az égvilágon semmi változás nem történik. Az anya végül feladja, és gondterhelt párbeszédbe elegyedik az edzővel.
Próbálom megfejteni a látottakat, de egyelőre hiába. Az biztos, hogy a kissrác jó barátságban van a vízzel, hiszen vidáman csapkod és pancsol, csak a szemében megvillanó huncut elégedettséget nem tudom hová tenni, amivel visszanéz az őt korholó anyjára.
Az edzésnek közben vége, a kisfiú azonban nem csatlakozik a medencéből kikecmergő társaihoz, inkább úgy dönt, beáll a vízitornázók vidám csapatába. Nem is kell csalódnia, jókedvűen biztatják, dicsérik, javítgatják a rossz mozdulatokat, sőt kifejezetten neki szóló feladatokat is vezényel számára az órát vezető edző.
„Mama, nézd, milyen ügyes vagyok!” – kiált ki a kissrác többször is az anyjának, aki azonban meg sem hallja, továbbra is a gyerekek edzőjével beszélget. Rövidesen a vízitornának is vége szakad, az anyák, nagymamák és leendő anyák is kikászálódnak a vízből – és persze velük együtt a kisfiú is.
„Mama, láttad, milyen ügyes voltam?” – néz fel kérdően az anyjára. Válasz azonban nem érkezik, az edzővel folytatott eszmecsere még mindig nem ért véget. A kisfiú szótlanul ácsorog egy darabig, az anyját figyelve. „Mama, fázom” – suttogja kisvártatva. Az anya végül erre eszmél, és – anélkül, hogy a beszélgetést abbahagyná vagy legalább a fiára nézne – szótlanul odanyújtja neki a törülközőt.
És akkor végre rájövök a kisfiú szemében korábban megcsillanó elégedettségre: hiszen az anyja figyelme csak arra az időre volt az övé, egyedül az övé, amíg a medence széléről igyekezett rábírni őt egyre dühösebben és türelmetlenebbül, hogy csinálja végre azt, amit elvárnak tőle.
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
