...mert a szerkesztő is anya
A szerkesztő blogja: Káoszról és percekről…
Vannak a rendesek és a rendetlenek. És vannak, akik szerint nincs is igazi rendetlenség ott, ahol tíz perc alatt minden a helyére kerülhet. Innentől kezdve csak az különbözteti meg a rendeseket a rendetlenektől, hogy rászánják-e ezt a tíz percet a pakolásra? Nem hinném.
Állok a pirosra és narancsszínre hangszerelt lányszoba ajtajában. Besüt az ablakon az őszi nap, akár kellemes látvány is lehetne a sok vidám szín, ha… Ha nem egy csomóba gyűrve árválkodna az ugyancsak vidám narancssárga kockás paplan a heverő közepén. Ha nem kupacban állnának a könyvek és a füzetek az íróasztal alatt. Ha nem csúszott volna megint az ágy mögé a tévé távirányítója. Ha nem maradt volna a sarokban egy gyanús színű labda, melyről közelebbi szemrevételezéskor kiderül, hogy valójában egy gombócba gyűrt fél pár zokni. Ha megint nem a szőnyegről kellene összeszednem a körömlakk üvegét, a körömlakklemosó vattáról nem is szólva. Ha kis keresgéléssel nem tudnék bármikor egy maroknyi hajcsatot összegyűjteni a szoba legképtelenebb pontjairól. Ha nem úgy kellene megint egyenként összevadásznom a szövegkiemelő tollakhoz a kupakokat. Ha nem felejtődött volna sokadszor a töltőjén a mobiltelefon. Ha nem maradt volna bedugva a hajvasaló. És persze ha nem kellene előbb keskeny csapást vágnom a szoba közepén, ha a felsorolt tárgyakhoz el szeretnék jutni. Mert el szeretnék, nem tagadom.
Nagyot sóhajtok, és eszembe jut apósom, aki mindig azt mondogatta, hogy nincs is igazán rendetlenség ott, ahol tíz perc alatt rendet lehet tenni. Közben ránézek a tengerimalacra, akinek a tekintetéből látszik, pontosan tudja, hogy csak rám számíthat. Vajon hány életre lenne szüksége, ha azt kellene beosztania az éh- és szomjhalál ellen, amit „gondos” kis gazdájától kap? Hááát… valószínűleg ezer élet sem lenne elég szegénynek.
A megoldás? Szép szó, kevésbé szép szó, hangos szó és vita már megvolt. Sokat tapasztalt ismerőseim szerint az egyetlen megoldás az ajtó. Mármint az, hogy egyszerűen csukjam rá az ajtót az őskáoszra, ha már nem bírom nézni. És mi tagadás, nem bírom. A baj csak az, hogy a becsukott ajtó mögött is látom, sőt akkor látom igazán… és zavar, mit csináljak.
Csak tíz perc… biztatom magam, és a keskeny csapáson egyensúlyozva egy mozdulattal az ágyneműtartóba süllyesztem az ágyneműt, összeszedem a szennyest, a fürdőszobaszekrénybe teszem a szoba különböző pontjairól összeszedett körömlakkot, arclemosót és egyéb kencéket, az erre szolgáló kosárkába szórom a mai termést, azaz körülbelül húsz darab hajcsatot, helyére pöccintem az íróasztal fiókjait és a szintén tárva-nyitva hagyott szekrényajtókat, végül illatos friss forgácsra cserélem a ketrecben a régit, és néhány almagerezdet is bekészítek mellé.
És igen, igaza volt az apósomnak, minden belefér tíz perce. De miért van az, hogy csak én áldozom a dologra ezt a bizonyos tíz percet? Vagy én látom rosszul, és tényleg nem volt itt rendetlenség egy percig sem?
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
