...mert a szerkesztő is anya
Furcsaságokról, kormánykerékről és álmokról...
Álmosan zötyög a kora reggeli busz. Kevesen vagyunk még, a diákok még csak ilyentájt kászálódnak ki az ágyból vagy a kakaójukat isszák. Fiatal srác száll fel, lehet vagy tizenhat-tizenhét éves. Nagyjából olyan, mint bármelyikünk, csak valami árnyalatnyi furcsa lebeg körülötte.
A vezető mögötti ülésre ül. Egy köteg reklámújságot igazít gondosan a kapaszkodóba, no meg a busz menetrendjét. Nem is igen figyelek rá többé, kibámulok az ablakon. Csak valahol messze jutnak el a tudatomig a szokottnál kissé halkabban, de halálpontosan bemondott megállónevek. Egy fél pillanatra még belém villan, vajon minek fárasztja magát a sofőr ezen a korai órán ilyesmivel, amikor ilyentájt csak az errefelé lakók, a környéket jó ismerők ülnek a kertvárosból a városközpont fel tartó buszon.
Aztán észreveszem, hogy a sofőrnek kéretlen kollégája akadt a fiú személyében. Térdén műanyag mappa szolgál kormányként, jobbján sebességváltó, előtte mikrofon és ajtónyitó gombok – csupa olyasmi, melyet rajta kívül senki nem lát. Megmosolygom. Nem kell azonban sok idő, hogy rájöjjek, hogy valami hihetetlen „profizmussal” csinálja, amit csinál. A "kormánykereket" mindig pontosan annyival fordítja jobbra vagy balra, amennyire az igencsak kanyargós budai utca íve megkívánja. Valószínűleg nem tévedek nagyot, hogy hajszálpontosan a sáv közepén haladnánk akkor is, ha a busz valóban arra menne, amerre a fiú irányítja. Minden megálló előtt leemeli láthatatlan mikrofonját, bemondja a megállót, és jó utat kíván az újonnan felszállóknak. Majd az igazi sofőröktől ellesett hanyag mozdulattal megnyomja az ajtózáró gombokat, melyeket szintén csak ő lát a jelenlévők közül, miközben hátrapillantva még azt is ellenőrzi, hogy valóban mindenki befejezte-e a fel- és leszállást. Balját felemelve köszöni meg, ha az autósok utat engednek a megállóból elinduló busznak, és időnként ugyanígy int a mellettünk elsuhanó buszokat vezető „kollégáknak” is. Ha hosszabb időre pirosra vált a lámpa, fél szemmel belepillant az odakészített reklámújságokba. Hihetetlen pontosság árad a szemmel láthatóan ezerszer begyakorlott mozdulatokból.
Közben megtelik a busz, kint is sűrűsödnek a járművek, lassan megérkezünk a forgalmas pesti oldalra, én is leszálláshoz készülődöm. Közben pedig azt veszem észre magamon, hogy már nem nevetek rajta. Inkább drukkolok neki, hogy a többi utas se a „kicsit furcsát” lássa benne, és jaj, csak nehogy kigúnyolják, esetleg valaki beszóljon neki. Mert akár az én gyerekem is lehetne... és mert az álmok annak is járnak, aki a mi szemünkkel nézve „kicsit furcsa”…
Dr. Simonfalvi Ildikó szerkesztő
